Brittainy C. Cherry : Az vagy nekem – Lebegés #1

14:28

Maga a borító volt, ami felkeltette a kíváncsiságom. Imádtam, ezért is néztem utána jobban a könyvnek, és ezt követően már tudtam, hogy ő az enyém lett. Ezt követően, mindenhol csak áradoztak a történetről, így már én is nagyon kíváncsi voltam, mit is tartogat számomra.

Óva intettek Tristan Cole-tól. Azt mondták, kegyetlen, jéghideg, durva. Elítélték a múltja miatt. Ha csak ránéztek, egy szörnyeteget láttak, akinek bűnhődnie kell. Én tehetetlennek és dühösnek láttam, mert bennem is hasonló erők dolgoztak. Üresek voltunk. A múlt sebei a földre húztak minket, pedig mi lebegni szerettünk volna. Ő mennydörgés volt, én villámfény – soha nem volt még ilyen tökéletes vihar. Tristan csókja haragos volt, és szomorú. Bocsánatkérő és gyötrelmes. Nyers és valódi. Mint az enyém.
Lizzie és Tristan torokszorító szerelmi története éppúgy szól veszteségről és újrakezdésről, mint a bennünk rejlő démonok legyőzéséről. Brittainy C. Cherry Az vagy nekem sorozata már milliók szívéhez talált utat. Engedd be te is!

Idézetek:
„A szeretteink nélküli létben az volt a legnehezebb, hogy néha elveszítettük a lábunk alól a talajt, és sohasem tudhattuk, hogy mikor ér véget ez a súlytalanságban is fájdalmas lebegés.”
„Ő és én együtt… Képtelenség volt még elképzelni is. Mindketten instabilak, sérültek voltunk, nem szólt mellettünk semmi sem. Ő volt a mennydörgés, én a villám, és már csak pillanatok választottak el bennünket attól, hogy kitörjön a tökéletes vihar.”
„Az ő lelke sebzett volt, az enyém kiégett. 
De amikor együtt voltunk, nem fájtak annyira a sebek. Amikor együtt voltunk, elviselhetőbbé váltak a múlt gyötrelmei. Amikor együtt voltunk, egy percig sem éreztem magam magányosnak.”
„Minden egyes nappal jobban szerettem. És miközben lecsukódott a szemem, miközben ott éreztem a tenyerét a mellkasomon, új keletű bizonyossággal éreztem, hogy az életet nem lehet teljesen eltiporni soha. Bár sérülések keletkezhetnek rajta, azokat mindig begyógyítja az idő.”
„Egy idő után már azt se tudtuk, kit keresünk: a szeretteinket vagy önmagunkat.”
„Nem értettem, miként lehetséges, hogy két összetört ember ilyen mértani pontossággal találjon rá a másik szívének szétzúzott szilánkjaira.”


Már az első pillanatban megdöbbentett  a könyv. Igazából a leírás alapján én fiatalabb szereplőkre számítottam, de már ekkor tudtam, hogy ez így lesz tökéletes, mert velük lehet leginkább kifejezni, mindazt, amit ez a történet el akar számunkra mesélni. Sokféle érzelem uralkodik a könyvben, mélységek és magasságok váltakoznak, miközben egy döbbenetes történetet tár elénk az írónő. Mindig vannak olyan pillanataim, amikor valami mélyebbre és komolyabbra vágyok. Olyan történetekre, amelyek megérintik a lelkemet, néha magukkal visznek belőle egy darabkát, olykor mégis reményt adnak. Ezekről a könyvekről a legnehezebb írni is, mert annyi érzelem kavarog benned, felidézed magadban a fájdalmas jelenteket, amelyek olvasása közben szabad utat engedsz a könnyeidnek, mégis ott van bennük az a fajta játékosság és humor, amelytől mégis boldog leszel.

Tristan és Lizzie két megtört karakter, akik elveszítették a legfontosabb személyeket, akiket szerettek, akikért igazán éltek. Mindkettőjük a maga útján indul el, és próbálja feldolgoznia az ürességet, amelyet egy szörnyű tragédia okozott. Az angyalok az égből őket egymásfele sodorják, és amikor két megtört lélek találkozik, nem felejteni akarnak, csak emlékezni, amivel még jobban megsebzik magukat. Tristan megszűnt élni és érezni, addig a pillanatig, amíg Elizabeth meg nem jelent Emmával a szomszédságában. A közöttük kialakuló kapcsolat azonban egyszerre fájdalmas és szívmelengető. A gyász ugyanis még mindkettőjük életében jelen van. Akárcsak a valóságban, a fájdalom soha nem szűnik, meg egy olyan ember elvesztését követően, akit szerettünk. Idővel talán enyhül, de a szívünk egy kis darabkája örökre vele marad. A legtöbbünk pedig a magányba menekül és elzárkózik . Tristan és Lizzie igyekeznek lebontogatni a felhúzott falakat, de felejteni és újrakezdeni sohasem volt egyszerű.

A könyvnek üzenete van, amelyben van két olyan karakter is, akik mindennek szerves részei. Emma és Zeusz. Ők jelentik ugyanis a reményt, a feltétel nélküli szeretet, és a fényt a sötétségben. Nekik köszönhetjük a mosolyt az arcunkon, mert ők enyhítették a történet sötét oldalát. Talán elcsépelt, hogy a szerelem képes gyógyítani, de ha tényleg így van? Tristan és Lizzie életében is ez jelentette a megváltást, együtt már sikerült egy lépést tenniük a feneketlen mélyből a fény felé, szerelmükkel pedig képesek voltak új életet kezdeni.

Ez a történet gyönyörű módon mutatja be a tovább lepést, az elfogadást és az újrakezdést. Két megtört lélek, akiben a múlt sebei óriási nyomott hagytak, de együtt képesek voltak harcolni. Engedd be te is, ezt a csodálatos történetet. Sírj, nevess és lepődj meg! Éld át Tristánnal és Lizz-zel a mélységeket, a fájdalmakat, a kínt. Lépj tovább velük a szerelembe, az elfogadásba és egy új életbe! 

Értékelésem: 

You Might Also Like

0 megjegyzés